Evan sosem volt jó alvó, de rémálmai már legalább tíz éve abbamaradtak. Legalábbis idáig azt hitte. Vajon mi okozhatta, hogy visszatérő álmában ismét percről percre átélte a pillanatot, amikor szüleit elveszítette abban a balesetben? Túl zaklatott volt most ahhoz, hogy pszichológust játsszon, inkább rendelt egy kiadós reggelit a szobapincértől és beállt a jéghideg zuhany alá. A hideg víz jólesően zubogott a feje fölött. Evan tudta, hogy nem szabad elszigetelnie emlékeit, hiszen a pszichológus is ezt mondta. Foglalkozni kell velük és elemezni. Természetesen Evan ezt a technikát nem fogadta el azonnal, sőt, pont az ellenkezőjét tette, mindent elkövetett, hogy szülei elvesztésének minden egyes pillanatát kitörölje az emlékezetéből. De abban az időben ezt senki sem rótta fel egy 11 éves kisgyereknek. Evan pszichológusa pályája csúcsának tartotta, hogy páciense nem lett drogos, alkoholista, egy lelki roncs aki nem tud mit kezdeni az életével és vagyonával. Úgy érezte, tökéletes munkát végzett. Nagyon sok megpróbáltatáson mentek keresztül a hosszú évekig tartó kezelés alatt és időközben a doktor-páciens kapcsolat barátivá kovácsolódott. Talán fel kéne hívni a dokit - gondolta, de ekkor hirtelen megszólalt a csengő.

- A francba! Mióta állok a zuhany alatt? - morogta magában, miközben kilépett a kádból, de a csúszós csempén majdnem hasra vágódott. - Jövök! - kiáltotta, majd gyorsan a dereka köré csavarta törölközőjét és kivágtatott a nappaliba - Pillanat!

A fiatal szobalány majdnem eldobta a tálcát a kezéből, amikor egy fiatal, izmos, félmeztelen férfi nyitott ajtót. Érezte, ahogy arca egy pillanat alatt elvörösödik. A férfi nem látszott zavartnak, sőt mintha kicsit mosolyra is görbült volna a szája. A lány. akaratlanul is alaposan végigmérte a férfit. Olyan harminc év körüli lehet, széles váll, izmos test. Régen valószínűleg sokkal szálkásabb lehetett, most már látszik egy kis felesleg. A bal oldali bordáinál hosszú vágás, ami valószínűleg a hátán is folytatódik. Rövid sötétbarna haj, borostás arc. Nem kifejezetten jóképű, kicsit ferde orr, markáns állkapocs. Érdekes, mégis milyen vonzó - gondolta a lány.

- Elkérhetem a reggelimet? - kérdezte Evan mosolyogva.

- Tessék? Ó igen! E...elnézést Mr. Hughes! Parancsoljon, jó étvágyat! - hebegte a szobalány fülig piros arccal.

- Köszönöm! Viszlát!

- Viszlát Mr. Hughes! - mondta a lány és azonnal sarkon fordult, hogy minél hamarabb eltűnjön az emeletről. Még egy vendég előtt sem csinált ennyire hülyét magából.

Evan szinte fuldoklott a röhögéstől, így alig bírta lerakni a tálcát az étkezőasztalra. Sokszor hozott már kellemetlen helyzetbe nőket élete során, de ilyen arcot még egyik sem vágott mint ez a szerencsétlen kislány.  Ez kellett - gondolta. Így már egy fokkal elviselhetőbb a reggel. Gyorsan elfogyasztotta a reggelit, majd gyakorlott mozdulatokkal, szinte másodpercek alatt összepakolta bőröndjét. Mikor kijelentkezett a szállóból még összefutott a recepción a szobalánnyal, aki olyan zavarba jött, mikor meglátta, hogy majdnem felrúgta az egyik szállóvendég csivava kutyáját. Evannek minden erejét össze kellett szednie, hogy ne kezdjen hangosan röhögni az átriumban.

Miközben autójához sétált a szálloda parkolójában, órájára nézve elégedetten konstatálta, hogy időben Antalya-ba fog érkezni, sőt, talán még vacsorázni is lesz ideje. A fekete Mitsubishi Pajero pontosan ott állt érintetlenül, ahol előző délután leparkolt vele. Nem mintha aggódnia kellett volna, hogy a kocsit megfújja pár helyi suhanc, hiszen rajta kívül senki nem tudta beindítani a motort. Evan bedobta bőröndjét többi felszerelése mellé a csomagtartóba és beült a kormány mögé. Megnézte a térképet gps készülékén. Körülbelül hatszáz kilométert kell megtennie. Elfordította a kulcsot a gyújtáskapcsolóban, mire a 3200 köbcentis dízelmotor azonnal életre kelt. Egyesbe rakta a váltót. Ha nem jön közbe semmi, hat óra alatt simán ott vagyok. - gondolta miközben kifordult a parkolóból.