(Mint az látható, akármennyire is szerettem volna a napi egy posztot közel sem sikerül tartanom. Úgy tiszta, ha nem adok meg pontos időpontot, hogy  mikor jön a következő ,így nem is csapok be senkit. Arról nem is beszélve, hogy így sokkal izgalmasabb idelátogatni :) )

Rögtönzött börtönéből kijutva Evan döbbenten konstatálta, hogy olyan közel van a terepjárót rejtegető konténertől, hogy ennél közelebb már csak akkor lehetne, ha benne ülne. A konténerek alatt mintegy két emelet mélységben egy régen lezárt alagsor rendszerben próbálták a lelket kiverni belőle, melyet valószínűleg a 60-as években logisztikai és hírszerzői célokra használtak, azóta pedig csak pár ősrégi dokkmunkás és a mellékelt ábra szerint rossz arcú arab zsoldosok tudtak a létezéséről. Evan egy pillanatra elgondolkodott, hogy támadói tudtak-e arról, hogy a komplett felszerelése a felettük található konténerben volt elrejtve, aztán visszagondolva arra, hogy nem éppen az életben maradására játszottak, ez már nem is tűnt fontos szempontnak.

Salgir már a konténer mellett állt és kissé türelmetlennek tűnt.

- Csak nem akadt egy kis problémája? - kérdezte amint meglátta megbízóját, aki úgy nézett ki mint aki most szabadult a mészárszékről.

- Hát nem vagyok elragadtatva a fogadtatástól az biztos.

Amint a török kinyitotta a konténert egy fejbiccentés kíséretében távozott. Evan kikapcsolta a Mitsubishi riasztó rendszerét, majd a csomagtartóban található táskák egyikéből elővarázsolt egy elsősegély készletet és egy váltás ruhát, majd a lehetőségekhez képest rendbe rakta magát. Ahogy közeledett az este a kikötőben a dokkmunkások úgy vettek vissza a tempóból. Már csak három hajó várt arra, hogy kifusson, ebből egyet már teljesen megpakoltak, csak az engedélyre várt felügyelőségtől. Evan szívesen elidőzött volna még a kikötőben, de tudta, hogy minden másodperc fontos lehet, hiszen az alagsorban fekvő szupercsapat bármelyik pillanatban magához térhet, ráadásul még mindig nem tudta van-e erősítésük a környéken. Szép óvatosan kigurult a konténerből és a kijárat felé vette az irányt. Egészen a sorompóig óvatosan hajtott, hogy kerülje a feltűnést. A kapuőrt Salgir a megbeszéltekhez híven lefizette így szó nélkül felnyitották a sorompót. Evan ahogy áthaladt alatta padlóig nyomta a gázpedált, hogy minél hamarabb találjon egy biztonságos búvóhelyet.

Evan a negyedik pofon után kicsit kezdte unni a dolgot. Azon kívül, hogy az arcát gyakorlatilag már nem érezte, azzal is tisztában volt, hogy még körülbelül három, vagy négy ütést bír ki anélkül, hogy elájulna. Valamit ki kellett találnia, mert már egyáltalán nem volt biztos abban, hogy fogva tartói életben akarják tartani. Valamit lépnie kellett, méghozzá gyorsan.

Abban egészen biztos volt, hogy ellenállásra, vagy szökési kísérletre nem számítanak, tehát ha gyorsan, meglepetésszerűen cselekszik, talán lesz esélye. 

- Jól van, látom bírod a fájdalmat. Meglátjuk, hogy ha az egyik bordád átszúrja a tüdődet, akkor is ilyen kitartó leszel-e. - fenyegetett a nő. 

- Tegyünk egy próbát! - válaszolta vértől elborult arccal Evan.

A tagbaszakadt arab ledobta a szíjat és két lépéssel közelebb lépett foglyához. Amint elindította az ütést, sejtette, hogy valami nem stimmel. Evan az utolsó tizedmásodpercig kivárt. Amikor a fickó elindította az ütést, Evan egy határozott mozdulattal oldalra vetette magát a székkel együtt. Amint földet ért, jobb lábbal először ágyékon, majd gyomorszájon rúgta az arabot, aki ettől azonnal összegörnyedt. Ebben a pillanatban kapott egy utolsó rúgást fejre, amitől azonnal eszméletét vesztette. Az esés következtében Evan kiszabadult a szék fogságából, de keze még mindig a háta mögött volt összekötözve. Pont abban a pillanatba sikerült két lábra állnia, amikorra másik fogva tartója észhez tért a meglepetésből és fegyveréhez kapott. Evan egy elegánsnak egyáltalán nem nevezhető mozdulattal lendületből felöklelte a nőt, aki a támadás erejétől a falnak csapódott és elájult. Evan gyorsan a földre vetette magát és háton fekve, összekötözött kezeit maga elé húzta a lábai mögött. Egy pillanatig arra gondolt összekötözi a két támadót és alaposan kifaggatja, mi a francot akartak tőle, de gyorsan meggondolta magát. Nem tudta fedezi-e őket valaki és ha igen, mennyi ideje van elmenekülni. Feltépte a szoba ajtaját és amint észrevette, hogy egy sötét folyosó végében volt a helyiség, észvesztő tempóban elkezdett rohanni és közben abban reménykedett, hogy nem vitték messzire a kikötőtől. Óriási szüksége volt a felszerelésére.

Sötét és nyirkos volt a szoba, ezt Evan anélkül is érezte, hogy kinyitotta volna a szemét. Hallotta, hogy valaki beszél hozzá, de annyira fájt a feje, hogy csak a fájdalomra tudott koncentrálni. Próbált rendet tenni a fejében de nem sikerült. Azt hitte ismét el fog ájulni és soha többet nem ébred fel, de hirtelen hideg vízsugár csapta meg az arcát, majd csorgott a testére. A szeme egyből felpattant, de pár másodpercig csak vízfátylat látott. Mire valamennyire kitisztult a látása, a fejfájása is csillapodott.

Ketten álltak a szobában, egy negyven körüli tagbaszakadt arab férfi és egy harminc körüli nő, ránézésre török lehetett. Evan óvatosan körbepillantott. Valószínűleg egy pincehelyiségben lehettek, mert a levegő nyirkos volt és természetes fény sem szűrődött be sehonnan. A világításról egy egyszerű villanykörte gondoskodott, ami minden esztétikai szépséget nélkülözve magányosan lógott a mennyezetről. 

- Mi a francot akartok? - kérdezte fogva tartóitól angolul.

- Információt - válaszolt a nő halvány akcentussal. 

- És mégis miről? Az időjárásról? Ki a franc vagytok ti egyáltalán és mi a szart akartok? - kérdezte nyugodt, de gúnyos hangon Evan.

- Nem kell tudnod kik vagyunk és azt sem, hogy honnan jöttünk! Most kérdéseket fogok feltenni, te pedig szépen válaszolsz rá - jött az egyértelmű és határozott utasítás

- Aha! - vetette oda Evan és közben azon gondolkodott ez a nő hány embert ölhetett már meg élete során. Ránézésre semennyit, ugyanis a sportos testalkat és a kissé markáns vonások inkább keltették egy üzletasszony benyomását, mint zsoldosét. Pedig úgy tűnt az utóbbi csoporthoz tartozik. 

- Mi a neved?

- Jack! - hazudta Evan, aki arra a megállapodásra jutott magában, hogy jobban jár, ha húzza az időt és közben megpróbálja kitalálni hogyan juthat ki a szobából. Valószínűleg kapni fog pár pofont, de mivel nem tudhatta életben hagyják-e ha elmondja amit akarnak, inkább kockáztatott. 

- A teljes nevedet!

- Blackjack! - válaszolt mosolyogva.

A férfi aki eddig szótlanul állt a nő mögött, előre lépett és egy bőrszíjjal arcon csapta Evant. A szíj azonnal felszakította Evan arcának jobb oldalát. Érezte ahogy a vér lecsurog az arcán, a fájdalomtól pedig hányingere támadt. Ez keményebb menet lesz mint gondoltam. - ismerte be magának.

Az alexandriai kikötőben javában zajlott az élet, amikor a teherhajó befutott. Az dokkoláshoz szükséges összes előkészületet elvégezték, így Evan magához vette a sporttáskáját és a hídon várta, hogy kikössenek.Bár egy kívülálló ember szemével úgy tűnt a kikötőben teljes a káosz. Látszólag semmiben nem volt rendszer, sem az emberek mozgásában, sem a hajók, illetve konténerek elhelyezkedésében. Ennek ellenére minden gyorsan, olajozottan működött. Evan szinte még a végére sem ért gondolatmenetének, a hajó dokkolt a munkások pedig azonnal hozzákezdtek a kirakodáshoz.

- Ha rám hallgat, iszik egy erős kávét. - lépett mellé Salgir - Még legalább egy óra mire elintézem az ön konténerének "papírjait".

- Köszönöm, úgy fogok tenni. Egy óra múlva jövök. - válaszolta Evan és sporttáskáját a vállára vetve elindult kikötőben található bódék felé, amelyek vendéglátóegységekként funkcionáltak.

Szerencséjére a kikötőben szinte az összes árus beszélt valamennyit angolul, így könnyen és gyorsan hozzájutott kávéjához, amit azonnal el is fogyasztott. Az overall kezdett egy kicsit meleg lenni a szárazföldi levegőn, de amíg nem szabadította ki a terepjárót a konténerből, addig nem akart megválni "álruhájától". Egy szomszédos bódénál vásárolt egy halas szendvicset és miközben jóízűen fogyasztotta, úgy döntött körbenéz a kikötőben, hátha hozzájut valami hasznos információhoz a fekete árusoktól és a kisstílű csempészektől.

Nem először és nem is másodszor járt ilyen kikötőben, megszokta, hogy fegyverkereskedők, csempészek és emberrablók között tölti napjait. Határozott léptekkel és éber tekintettel haladt el a bódéárusok és a kikötői segédmunkások mellett. Tudta hogy szűrje ki a gyanús egyéneket és mire figyeljen egy olyan környezetben ahol veszélybe kerülhet. Míg a bódéknál kávézott alaposan szemügyre vette a terepet, de nem vett észre semmi különöset. Volt kint pár zsebes, de szemmel láthatólag unatkoztak, mindössze egy idősebb európai fickó zakójából emeltek ki egy mobiltelefont. Úgy sejtette a fegyverkereskedők közül csak pár kisstílű gazfickó van kint, a nagy halak, a szaúdiak valószínűleg otthon maradtak. Valami mégsem stimmelt. Érezte, hogy valami megváltozott a zsibongó, zajongó kikötői forgatagban. De micsoda? A veszekedő házaspár akik a bódésor végén vitatkoztak vagy öt perce. Elhallgattak, pedig nem úgy tűnt mintha a vita végén jártak volna. Most mégis csöndben vannak. A francba! - hasított Evanbe a felismerés és azonnal fordulni akart, de hirtelen erős fájdalom hasított a tarkójába és minden elsötétült előtte.

2012. december 4. Földközi-tenger

Három nap telt el azóta, hogy a török teherhajó kifutott az Antalya-i kikötőből. Salgir legutóbbi tájékoztatása alapján huszonnégy órán belül kikötnek Alexandriában. Evan már az első napon megtalálta a közös hangot a legénység tagjaival. Salgiron kívül még hárman voltak akik beszéltek valamennyit angolul, de a többiek sem zavartatták magukat, ha meg akartak osztani valamit Evannel, vagy éppen tréfálkozni próbáltak vele. Mutogattak kézzel, mutogattak lábbal és ezekkel a mozdulatokkal néha felejthetetlen pillanatokat szereztek újdonsült "kollégájuknak".

Alig hagyták el a kikötőt, amikor még török vizeken átestek az első ellenőrzésen. A partiőrség körében is ismerős lehetett a hajó, ugyanis az ellenőrzés igencsak felületesre sikeredett. Salgir és az egyik hadnagy váltott két mondatot majd a partiőrség tovább állt. Az út további része is hasonlóan nyugodtan telt, egy kisebb vihart leszámítva, amikor egy konténer elszabadult a negyedik blokkban. Evan hálát adott az égnek, hogy nem abban a konténerben parkolta le a Mitsubishit.

Az egyik munkás, akit a többiek Ziyanak hívtak éppen kedvenc filmjéből játszott el egy részletet, amit a többiek hangos röhögéssel jutalmaztak. Salgir a hídon beszélgetett a másodtiszttel, a gépész pedig éppen az egyik elromlott olajszivattyút próbálta megjavítani. Bár Evan nem érezte magát veszélyben a legénység tagjai között, a biztonság kedvéért ezt az alkalmat használta ki arra, hogy magára zárja kabinját és műholdas telefonján, titkosított kapcsolaton keresztül értesítse egyiptomi emberét, érkezése várható idejéről.

Egy gázai irodaépület mélygarázsában kialakított irodában megcsörrent a telefon. 

- Megérkezett? - kérdezte angolul, de arab akcentussal egy mély férfihang miután felvette a telefont

- Holnap este, nyolc óra. Már várják. - jött a válasz azonnal.

Már elmúlt kilenc óra, amikor egy közel két méter magas, széles vállú, bajuszos, szakállas török férfi bekopogott a vezető oldali ablakon. Salgir néven mutatkozott be.

- Mr. Hughes, kérem guruljon utánam - közölte az utasítást a török és mit sem törődve ügyfele válaszával, elindult a konténerek közötti labirintusban.

Körülbelül ötven méter és legalább hat kanyar után Evan begurult egy jelzés nélküli, sárga konténerbe. Leállította az autót és kivett egy kisebb sporttáskát a csomagtartóból.

- Előfordulhat, hogy fegyvert visz magával a fedélzetre? - kérdezte Salgir miközben gyakorlott mozdulatokkal lezárta, majd leplombálta a konténer ajtaját.

- Talán - válaszolta Evan hanyagul, miközben tekintetével azt a darut követte, ami a konténert éppen a hajóra pakolta.

- Értem. A srácok közül senki nem fogja önt bántatni, de természetesen megértem, ha nem bízik bennük. Általában mi sem bízunk senkiben, de magát már ellenőriztük, a közvetítő szerint megbízható. A felszerelésének tudok biztosítani egy páncélszekrényt, melyhez bármikor hozzáférhet az út során, de meg kell kérnem, hogy fegyverét semmiképp se tartsa magánál a fedélzeten. Hatósági ellenőrzés során a legénység egyetlen tagjánál sem lehet lőfegyver. Kalóztámadástól nem kell tartani, a hajót jól ismerik a nyílt vizeken, egyik csoport sem mer ránk támadni. Az ideiglenes papírjai szerint ön is a legénység tagja, ezért a fedélzeti munkákban segítenie kell a többieknek. Az inkognitója miatt nem kell aggódnia, csak annyit tudunk magáról, amennyit feltétlenül szükséges és ha jól gondolom, ezek az információk sem teljesen megbízhatóak. Elfogadja ezeket a feltételeket, Mr. Hughes?

- Mivel a kocsim már a hajón van, gondolom egyébként sincs más választásom - reagált tettetett aggodalommal Evan. 

A nagydarab török vette a lapot és koromfekete bajusza alatt elmosolyodott. - Azt hiszem jól fogja magát érezni a fedélzeten - mondta mindenféle cinizmust mellőzve, majd határozott léptekkel elindult a hosszú stégen, mely egyenesen a fedélzetre vezetett. Evan szó nélkül követte.

A legénység tagjai éppen a szokásos indulás előtti teendőiket végezték. Tekintetüket csak egy pillanatra emelték új "kollégájuk" felé. Bemutatkozás gyanánt határozottan megbiccentették fejüket, majd dolgoztak tovább.

- A ruhákat már előkészítettük, kérem öltözzön át. Kevesebb mint húsz perc múlva kifutunk. - adta ki az utasítást Salgir, miközben rámutatott egy üres kabinra, majd egy vékony kötélen lógó kulcsot adott Evan kezébe. - Ez a páncélszekrény kulcsa. Alaposan kösse magára, mert érthető okokból, csak egy darab van belőle.

Evan elvette a kulcsot és magára zárta a kabinajtót. Körül sem nézett, csak levette a fogasról az alaposan bélelt, vízhatlan kezeslábast.Egy mérettel kisebb volt az általa hordott ruháknál, de a célnak tökéletesen megfelelt.Hát ezt sem éppen öblítőben áztatták - gondolta, miközben belebújt az overallba. Miután felöltözött, kivette táskájából H&K P12 típusú pisztolyát, kicsúsztatta a tárat, ellenőrizte a töltényeket, majd a biztosított fegyvert visszarakta a helyére. A táska többi tartalmát érintetlenül hagyta, majd az egész csomagot bezárta a páncélszekrénybe. Benyúlt az overall felső vízhatlan zsebébe, ahova ideiglenes iratait rejtette, majd megjegyezte a Rasim nevet, ugyanis egy pár napig valószínűleg így fogják szólítani.

Még tíz perc volt az indulásig, mikor kilépett a kabinból. Nem sok értelmét látta megkérdezni mit csináljon, hiszen mindenki el volt foglalva az előkészületekkel, ráadásul abban sem volt biztos, hogy Salgiron kívül van még valaki a fedélzeten, aki beszél angolul. Körbenézett, majd szó nélkül elindult ellenőrizni a ballaszt szivattyút.

2012. december 1. Törökország, Antalya

A városban már szakadt az eső, amikor a Mitsubishi begurult a kikötő területére. Az erős szél miatt a vízcseppek  vízszintesen vágódtak az emberek arcába. Aki tehette a kikötő épületének várójába, vagy a konténerek fedezékébe menekült. Úgy tűnt, a rakodómunkások már hozzászoktak az ilyenfajta ítéletidőhöz. Ugyanolyan unott arccal végezték a napi munkát, mint akármelyik nyári délutánon. Evan félreállt a terepjáróval és leállította a motort, de nem szállt ki. Hátranyúlt az egyik táskájába, kivett egy szendvicset és jóízűen falatozni kezdett.

Aki komppal szeretne átjutni Törökországból Egyiptomba, csak egy lehetőséget választhat. Elutazik Ciprusra és onnan megpróbál eljutni hajóval Alexandriába. Ez a megoldás a turisták között bevett szokásnak számít, azonban ugyanezt autóval végigjátszatni csaknem lehetetlen. Evannek  viszont szüksége volt a terepjáróra és a felszereléseire, így más útvonalat kellett választania. Szerencséjére a csempészek között közkedvelt az Antalya - Alexandria útvonal és mivel ezek a szimpatikus török fickók az alkoholtól kezdve az autóalkatrészekig mindenfélét szállítanak, egy kisebb terepjáró gond nélkül felfér a többi áru mellé. - A világon nincs rajtam kívül másik újságíró, aki annyira hülye legyen, hogy átcsempéssze magát Egyiptomba ilyen felszereléssel a csomagtartójában - gondolta. 

De Evan nem csak ezért volt más újságíró mint a többi. Nem jelent meg minden nap cikke a New York Times-ban, vagy a Washington Post-ban, nem ült minden nap a laptopja előtt, nem tudósított balesetekről és nem elemezgetett vállalati döntéseket, sőt a celebvilág trendjeit sem követte. Nem, ő más volt mint a többiek. Előfordult, hogy hónapokig dolgozott egy cikken, sőt az sem volt ritka, hogy fél év is eltelt mire egy következő írása megjelent, de akkor viszont nagyot robbant. Cikkeit mindig álnéven írta és ennek magyarázata roppant egyszerű volt. Annyi embernek, politikusnak és szervezetnek tett már keresztbe, amiért más már rég az életével fizetett volna. Evan is meglátogatta már párszor a halál kapuját munkája során, de idáig kivétel nélkül megúszta. Ez persze nem a szerencsén múlt. Szülei halála után, Evan nem tudott mit kezdeni magával. Nagynénje és pszichológusa is próbálta benne tartani a lelket, de tizennégy éves korában borult a bili. Iskolai verekedések, bolti lopások követték egymást. Amikor tizennyolc évesen megörökölte szülei vagyonát alig tudták megfékezni az ész nélküli vásárlásokat. Egy rosszul sikerült éjszakai buli után azonban megváltozott minden. Evan belátta,hogy amit  csinál, azzal csak saját magát, és szülei emlékét tiporja földbe. Változtatnia kellett az életén, ezért a Dr. Harris-szel  töltött konzultációk százai után jelentkezett a Királyi Haditengerészethez. Jó katonának bizonyult, minden vizsgáját a legjobbak között fejezte be. Hat év szolgálat után behívták a CANSOFCOM-hoz, a kanadai különleges erőkhöz, de ő ahelyett, hogy élt volna a lehetőséggel, inkább leszerelt. Sokat köszönhetett a hadseregnek, de a jövőjét nem a haditengerészet kötelékében képzelte el. A leszerelést követő két évben próbálkozott mindennel, volt biztosítási és ingatlanügynök, mentősofőr, sőt egy pár hét erejéig még testnevelés tanárként is besegített. Soha sem a pénz miatt dolgozott, hiszen nem volt rá szüksége, inkább kihívásokat keresett és megpróbált önmagára találni.

Erre a két évre volt szüksége ahhoz, hogy ráébredjen, a hadseregben tanultak, az évek alatt kialakuló kapcsolatok és majdnem kifogyhatatlan anyagi források tökéletes hátteret biztosítanak ahhoz, hogy ő legyen az egyetlen olyan újságíró, aki bárhová el tud jutni a világon és bármilyen információt meg tudjon szerezni, ha kell akár törvénytelen eszközökkel is, sőt, leginkább azokkal. Újságírói rátermettségét már nem egyszer bizonyította, cikkeitől pedig mindig hangos volt a média és a világsajtó. Most is szét akarta robbantani az állóvizet. Ezért ült egy fekete terepjáróban Törökország határán, több ezer dolláros felszereléssel és fegyverrel a csomagtartójában várva arra, hogy átcsempésszék Egyiptomba.

Evan sosem volt jó alvó, de rémálmai már legalább tíz éve abbamaradtak. Legalábbis idáig azt hitte. Vajon mi okozhatta, hogy visszatérő álmában ismét percről percre átélte a pillanatot, amikor szüleit elveszítette abban a balesetben? Túl zaklatott volt most ahhoz, hogy pszichológust játsszon, inkább rendelt egy kiadós reggelit a szobapincértől és beállt a jéghideg zuhany alá. A hideg víz jólesően zubogott a feje fölött. Evan tudta, hogy nem szabad elszigetelnie emlékeit, hiszen a pszichológus is ezt mondta. Foglalkozni kell velük és elemezni. Természetesen Evan ezt a technikát nem fogadta el azonnal, sőt, pont az ellenkezőjét tette, mindent elkövetett, hogy szülei elvesztésének minden egyes pillanatát kitörölje az emlékezetéből. De abban az időben ezt senki sem rótta fel egy 11 éves kisgyereknek. Evan pszichológusa pályája csúcsának tartotta, hogy páciense nem lett drogos, alkoholista, egy lelki roncs aki nem tud mit kezdeni az életével és vagyonával. Úgy érezte, tökéletes munkát végzett. Nagyon sok megpróbáltatáson mentek keresztül a hosszú évekig tartó kezelés alatt és időközben a doktor-páciens kapcsolat barátivá kovácsolódott. Talán fel kéne hívni a dokit - gondolta, de ekkor hirtelen megszólalt a csengő.

- A francba! Mióta állok a zuhany alatt? - morogta magában, miközben kilépett a kádból, de a csúszós csempén majdnem hasra vágódott. - Jövök! - kiáltotta, majd gyorsan a dereka köré csavarta törölközőjét és kivágtatott a nappaliba - Pillanat!

A fiatal szobalány majdnem eldobta a tálcát a kezéből, amikor egy fiatal, izmos, félmeztelen férfi nyitott ajtót. Érezte, ahogy arca egy pillanat alatt elvörösödik. A férfi nem látszott zavartnak, sőt mintha kicsit mosolyra is görbült volna a szája. A lány. akaratlanul is alaposan végigmérte a férfit. Olyan harminc év körüli lehet, széles váll, izmos test. Régen valószínűleg sokkal szálkásabb lehetett, most már látszik egy kis felesleg. A bal oldali bordáinál hosszú vágás, ami valószínűleg a hátán is folytatódik. Rövid sötétbarna haj, borostás arc. Nem kifejezetten jóképű, kicsit ferde orr, markáns állkapocs. Érdekes, mégis milyen vonzó - gondolta a lány.

- Elkérhetem a reggelimet? - kérdezte Evan mosolyogva.

- Tessék? Ó igen! E...elnézést Mr. Hughes! Parancsoljon, jó étvágyat! - hebegte a szobalány fülig piros arccal.

- Köszönöm! Viszlát!

- Viszlát Mr. Hughes! - mondta a lány és azonnal sarkon fordult, hogy minél hamarabb eltűnjön az emeletről. Még egy vendég előtt sem csinált ennyire hülyét magából.

Evan szinte fuldoklott a röhögéstől, így alig bírta lerakni a tálcát az étkezőasztalra. Sokszor hozott már kellemetlen helyzetbe nőket élete során, de ilyen arcot még egyik sem vágott mint ez a szerencsétlen kislány.  Ez kellett - gondolta. Így már egy fokkal elviselhetőbb a reggel. Gyorsan elfogyasztotta a reggelit, majd gyakorlott mozdulatokkal, szinte másodpercek alatt összepakolta bőröndjét. Mikor kijelentkezett a szállóból még összefutott a recepción a szobalánnyal, aki olyan zavarba jött, mikor meglátta, hogy majdnem felrúgta az egyik szállóvendég csivava kutyáját. Evannek minden erejét össze kellett szednie, hogy ne kezdjen hangosan röhögni az átriumban.

Miközben autójához sétált a szálloda parkolójában, órájára nézve elégedetten konstatálta, hogy időben Antalya-ba fog érkezni, sőt, talán még vacsorázni is lesz ideje. A fekete Mitsubishi Pajero pontosan ott állt érintetlenül, ahol előző délután leparkolt vele. Nem mintha aggódnia kellett volna, hogy a kocsit megfújja pár helyi suhanc, hiszen rajta kívül senki nem tudta beindítani a motort. Evan bedobta bőröndjét többi felszerelése mellé a csomagtartóba és beült a kormány mögé. Megnézte a térképet gps készülékén. Körülbelül hatszáz kilométert kell megtennie. Elfordította a kulcsot a gyújtáskapcsolóban, mire a 3200 köbcentis dízelmotor azonnal életre kelt. Egyesbe rakta a váltót. Ha nem jön közbe semmi, hat óra alatt simán ott vagyok. - gondolta miközben kifordult a parkolóból.

A metálbordó Maserati csöndben, méltóságot és erőt sugározva suhant a montreali éjszakában. Evan a hátsó ülésen játszott G.I Joe figuráival, aminek legújabb darabját az esti, szülinapi parti előtt kapta édesapjától. Bár a legtöbb 11 éves kis srác már régen keresztben feküdve szunyókált volna a hátsó ülésen, vagy éppen anyja fülét ráncigálta volna, hogy mikor érnek már haza, Evan annyira belemerült a játékba és gondolatait annyira magával ragadták az elmúlt pár óra eseményei, hogy az álmosság még csak meg sem környékezte aznap este. Édesapja magabiztosan, hosszú évek rutinjával vezette a 225 lóerős Maseratit. Amikor csak tehették és Bryan Hughes-nak nem kormányzati autóval és sofőrrel kellett utaznia, mindenhova ezzel a kocsival mentek. Lilian, Evan édesanyja soha nem szeretett igazán vezetni, de amikor Bryan úton volt, a Maserati pedig a garázsban állt, mindig talált indokot arra, miért van szüksége aznap autóra.

Lilian hátrafordult az anyósülésről és mosolyogva nézte, ahogy Evan önfeledten játszik. Néha egészen elképesztő, hogy kisfia milyen művészi érzékkel mozgatja az élethű figurákat, mintha csak egy filmet néznék - gondolta.

- Nem vagy álmos, kicsim?

- Nem, Anyu. Kicsit sem. - válaszolta Evan anélkül, hogy felnézett volna a játékból.

A szülők mosolyogva egymásra kacsintottak. Bryan nagyon finoman feljebb tekerte a hangerőt a magnón.  Kellemes blues zene szólt a hangszórókból, John Lee Hooker előadásában.

- Benedicték nagyon szépen megszervezték a gyerekek születésnapját. - összegezte egy mondattal az estét Lilian.

- Tényleg nagyon jó kis buli volt, de azért az egy kicsit kellemetlen, hogy nem fogadtak el egy centet sem. - kifogásolta Bryan, miközben egyesbe kapcsolt és kilőtt a zöld lámpánál.

- Jó, egy kicsit talán, de te is tudod, hogy...JÉZUSOM, VIGYÁZZ!!!

Evan annyira belefeledkezett a játékba, hogy észre sem vette a hirtelen fékezést, csak akkor eszmélt fel, amikor az autó hatalmas csattanással belerohant egy régi, ütött kopott Chevrolet teherautóba. Az ütközés erejétől a kocsi motorházteteje egészen a szélvédőig felgyűrődött, az üvegek és a szélvédő pedig óriási zajjal robbantak be az utastérbe. Evan feje hatalmas erővel csapódott a vezetőülés háttámlájának. Kész csoda, hogy a fiú nem ájult el azonnal. 

- Evan...kicsim...ne...

Mintha édesanyja hangját hallotta volna, de olyan erőtlennek és távolinak tűnt. Próbálta nyitva tartani a szemét, de mindenhol csak vért látott. Mintha két alak közeledett volna az autó felé. Próbált kiáltani, de a hangszálai nem engedelmeskedtek. Beszélni akart a szüleihez, de egy hang sem jött ki a torkán, csak feküdt az ülésen magatehetetlenül.

Evan még halotta saját ordítását, amikor rémülten, izzadságtól csurom vizesen ugrott fel szállodai szobája ágyáról. 

2012. november 30. Törökország, Ankara

Átlagos novemberi este volt, ami Törökországban sem melegnek, sem pedig hidegnek nem nevezhető. Az évnek ebben a szakában pont olyan kellemes az utcákon sétálni, mint akármelyik tavaszi délutánon. Evan Hughes a teraszról nézte az utcán lézengő embereket, akik munkájuk végeztével tartottak hazafelé, vagy éppen bevásárolni, esetleg meginni egy korsó sört a legközelebbi "kocsmában". Bár a legtöbb török muzulmán, a ramadan idején kívül a férfiak előszeretettel fogyasztanak alkoholt, egy jó hideg Efes sörre pedig kevesen tudnak nemet mondani a napi robot után. Ankara külvárosi részei közel sem olyan forgalmasak mint a központ, de sok turista szemében pont ezért közkedveltek. Az éjszakák valamivel csendesebbek, de a főbb autóutak, illetve autópályák viszonylag hamar elérhetőek, ezért az átutazók gyakran kerestek maguknak szállást ezeken a környékeken. Az itt található hotelek tulajdonosai pontosan tisztában voltak a városrész előnyeivel, ezért kapzsi módon megpróbálták az árakat a belvárosi díjszabásokhoz igazítani. Azonban voltak akik kifejezetten az átutazók pénztárcáihoz próbáltak igazodni és a többiekhez hasonló színvonallal, de vonzóbb árakkal igyekeztek becsalogatni a vendégeket. A City Hotel Ankara is ezek közé tartozott.

Evannek nagyon sok kilométer állt a háta mögött, amikor délelőtt becsekkolt a hotel recepcióján. Ha megkérdezték volna, nem biztos, hogy pontos választ tudott volna adni arra, mikor indult el Sault Ste Marie-ből. Az elmúlt napokban megfordult Portugáliában, Németországban, Ukrajnában és Romániában is. Most a teraszon állva és mélyeket lélegezve a friss őszi levegőből, arra gondolt, mennyivel könnyebb lesz kipihenten továbbindulni Egyiptom felé. Az órájára nézett. Mindjárt este hét, ideje vacsorázni és felkészíteni a terepjárót a holnapi útra. Legkésőbb másnap este tízre Antalya-ba kell érnie, hogy onnan tovább hajózzon Egyiptomba. Evan megdicsérte magát, amiért a City Hotelt választotta, hiszen a D200-as út alig 10 percre volt a szállodától.

Az ügyeletes séf fantáziavilága nem volt túl színes, az esti menü közepesen elkészített, cserébe bőséges adagokban tálalt török ételekben merült ki. Előételnek kisirt, főételnek pedig Ízmir köftét szolgáltak fel. Evan mégis hálát adott a konyhafőnöknek, amiért desszertként nem baklavát, vagy izmini pismaniy-ét szolgáltak fel, mert ezek túl édesek lettek volna számára. A tavik gogsü ennél jóval emészthetőbbnek bizonyult, bár első ránézésre nem szavazott túl sok bizalmat a zselatinos csirkemellnek. Bár a vacsora nem tartozott élete legjobbjai közé, összegezve a maga mögött hagyott utat, elégedetten hajtotta álomra a fejét és kész tervekkel állt a következő nap elébe.