Már elmúlt kilenc óra, amikor egy közel két méter magas, széles vállú, bajuszos, szakállas török férfi bekopogott a vezető oldali ablakon. Salgir néven mutatkozott be.

- Mr. Hughes, kérem guruljon utánam - közölte az utasítást a török és mit sem törődve ügyfele válaszával, elindult a konténerek közötti labirintusban.

Körülbelül ötven méter és legalább hat kanyar után Evan begurult egy jelzés nélküli, sárga konténerbe. Leállította az autót és kivett egy kisebb sporttáskát a csomagtartóból.

- Előfordulhat, hogy fegyvert visz magával a fedélzetre? - kérdezte Salgir miközben gyakorlott mozdulatokkal lezárta, majd leplombálta a konténer ajtaját.

- Talán - válaszolta Evan hanyagul, miközben tekintetével azt a darut követte, ami a konténert éppen a hajóra pakolta.

- Értem. A srácok közül senki nem fogja önt bántatni, de természetesen megértem, ha nem bízik bennük. Általában mi sem bízunk senkiben, de magát már ellenőriztük, a közvetítő szerint megbízható. A felszerelésének tudok biztosítani egy páncélszekrényt, melyhez bármikor hozzáférhet az út során, de meg kell kérnem, hogy fegyverét semmiképp se tartsa magánál a fedélzeten. Hatósági ellenőrzés során a legénység egyetlen tagjánál sem lehet lőfegyver. Kalóztámadástól nem kell tartani, a hajót jól ismerik a nyílt vizeken, egyik csoport sem mer ránk támadni. Az ideiglenes papírjai szerint ön is a legénység tagja, ezért a fedélzeti munkákban segítenie kell a többieknek. Az inkognitója miatt nem kell aggódnia, csak annyit tudunk magáról, amennyit feltétlenül szükséges és ha jól gondolom, ezek az információk sem teljesen megbízhatóak. Elfogadja ezeket a feltételeket, Mr. Hughes?

- Mivel a kocsim már a hajón van, gondolom egyébként sincs más választásom - reagált tettetett aggodalommal Evan. 

A nagydarab török vette a lapot és koromfekete bajusza alatt elmosolyodott. - Azt hiszem jól fogja magát érezni a fedélzeten - mondta mindenféle cinizmust mellőzve, majd határozott léptekkel elindult a hosszú stégen, mely egyenesen a fedélzetre vezetett. Evan szó nélkül követte.

A legénység tagjai éppen a szokásos indulás előtti teendőiket végezték. Tekintetüket csak egy pillanatra emelték új "kollégájuk" felé. Bemutatkozás gyanánt határozottan megbiccentették fejüket, majd dolgoztak tovább.

- A ruhákat már előkészítettük, kérem öltözzön át. Kevesebb mint húsz perc múlva kifutunk. - adta ki az utasítást Salgir, miközben rámutatott egy üres kabinra, majd egy vékony kötélen lógó kulcsot adott Evan kezébe. - Ez a páncélszekrény kulcsa. Alaposan kösse magára, mert érthető okokból, csak egy darab van belőle.

Evan elvette a kulcsot és magára zárta a kabinajtót. Körül sem nézett, csak levette a fogasról az alaposan bélelt, vízhatlan kezeslábast.Egy mérettel kisebb volt az általa hordott ruháknál, de a célnak tökéletesen megfelelt.Hát ezt sem éppen öblítőben áztatták - gondolta, miközben belebújt az overallba. Miután felöltözött, kivette táskájából H&K P12 típusú pisztolyát, kicsúsztatta a tárat, ellenőrizte a töltényeket, majd a biztosított fegyvert visszarakta a helyére. A táska többi tartalmát érintetlenül hagyta, majd az egész csomagot bezárta a páncélszekrénybe. Benyúlt az overall felső vízhatlan zsebébe, ahova ideiglenes iratait rejtette, majd megjegyezte a Rasim nevet, ugyanis egy pár napig valószínűleg így fogják szólítani.

Még tíz perc volt az indulásig, mikor kilépett a kabinból. Nem sok értelmét látta megkérdezni mit csináljon, hiszen mindenki el volt foglalva az előkészületekkel, ráadásul abban sem volt biztos, hogy Salgiron kívül van még valaki a fedélzeten, aki beszél angolul. Körbenézett, majd szó nélkül elindult ellenőrizni a ballaszt szivattyút.