2012. december 1. Törökország, Antalya
A városban már szakadt az eső, amikor a Mitsubishi begurult a kikötő területére. Az erős szél miatt a vízcseppek vízszintesen vágódtak az emberek arcába. Aki tehette a kikötő épületének várójába, vagy a konténerek fedezékébe menekült. Úgy tűnt, a rakodómunkások már hozzászoktak az ilyenfajta ítéletidőhöz. Ugyanolyan unott arccal végezték a napi munkát, mint akármelyik nyári délutánon. Evan félreállt a terepjáróval és leállította a motort, de nem szállt ki. Hátranyúlt az egyik táskájába, kivett egy szendvicset és jóízűen falatozni kezdett.
Aki komppal szeretne átjutni Törökországból Egyiptomba, csak egy lehetőséget választhat. Elutazik Ciprusra és onnan megpróbál eljutni hajóval Alexandriába. Ez a megoldás a turisták között bevett szokásnak számít, azonban ugyanezt autóval végigjátszatni csaknem lehetetlen. Evannek viszont szüksége volt a terepjáróra és a felszereléseire, így más útvonalat kellett választania. Szerencséjére a csempészek között közkedvelt az Antalya - Alexandria útvonal és mivel ezek a szimpatikus török fickók az alkoholtól kezdve az autóalkatrészekig mindenfélét szállítanak, egy kisebb terepjáró gond nélkül felfér a többi áru mellé. - A világon nincs rajtam kívül másik újságíró, aki annyira hülye legyen, hogy átcsempéssze magát Egyiptomba ilyen felszereléssel a csomagtartójában - gondolta.
De Evan nem csak ezért volt más újságíró mint a többi. Nem jelent meg minden nap cikke a New York Times-ban, vagy a Washington Post-ban, nem ült minden nap a laptopja előtt, nem tudósított balesetekről és nem elemezgetett vállalati döntéseket, sőt a celebvilág trendjeit sem követte. Nem, ő más volt mint a többiek. Előfordult, hogy hónapokig dolgozott egy cikken, sőt az sem volt ritka, hogy fél év is eltelt mire egy következő írása megjelent, de akkor viszont nagyot robbant. Cikkeit mindig álnéven írta és ennek magyarázata roppant egyszerű volt. Annyi embernek, politikusnak és szervezetnek tett már keresztbe, amiért más már rég az életével fizetett volna. Evan is meglátogatta már párszor a halál kapuját munkája során, de idáig kivétel nélkül megúszta. Ez persze nem a szerencsén múlt. Szülei halála után, Evan nem tudott mit kezdeni magával. Nagynénje és pszichológusa is próbálta benne tartani a lelket, de tizennégy éves korában borult a bili. Iskolai verekedések, bolti lopások követték egymást. Amikor tizennyolc évesen megörökölte szülei vagyonát alig tudták megfékezni az ész nélküli vásárlásokat. Egy rosszul sikerült éjszakai buli után azonban megváltozott minden. Evan belátta,hogy amit csinál, azzal csak saját magát, és szülei emlékét tiporja földbe. Változtatnia kellett az életén, ezért a Dr. Harris-szel töltött konzultációk százai után jelentkezett a Királyi Haditengerészethez. Jó katonának bizonyult, minden vizsgáját a legjobbak között fejezte be. Hat év szolgálat után behívták a CANSOFCOM-hoz, a kanadai különleges erőkhöz, de ő ahelyett, hogy élt volna a lehetőséggel, inkább leszerelt. Sokat köszönhetett a hadseregnek, de a jövőjét nem a haditengerészet kötelékében képzelte el. A leszerelést követő két évben próbálkozott mindennel, volt biztosítási és ingatlanügynök, mentősofőr, sőt egy pár hét erejéig még testnevelés tanárként is besegített. Soha sem a pénz miatt dolgozott, hiszen nem volt rá szüksége, inkább kihívásokat keresett és megpróbált önmagára találni.
Erre a két évre volt szüksége ahhoz, hogy ráébredjen, a hadseregben tanultak, az évek alatt kialakuló kapcsolatok és majdnem kifogyhatatlan anyagi források tökéletes hátteret biztosítanak ahhoz, hogy ő legyen az egyetlen olyan újságíró, aki bárhová el tud jutni a világon és bármilyen információt meg tudjon szerezni, ha kell akár törvénytelen eszközökkel is, sőt, leginkább azokkal. Újságírói rátermettségét már nem egyszer bizonyította, cikkeitől pedig mindig hangos volt a média és a világsajtó. Most is szét akarta robbantani az állóvizet. Ezért ült egy fekete terepjáróban Törökország határán, több ezer dolláros felszereléssel és fegyverrel a csomagtartójában várva arra, hogy átcsempésszék Egyiptomba.
